Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a munkamánia korunk menedzser-betegsége, de az író Gustav Flaubert már 1852-ben közölt megfigyeléseket a túlzottan munkájukba temetkező emberekről. Ferencz Sándor pszichológus pedig 1919-ben írt a vasárnapi neurózisról, amelynek okát a munkája nélkül maradt ember céltalanságában kereste.

A mai viszonyok között a munkamánia olyan függőségi állapot, amelyben a munka drogként funkcionál, az élet egyetlen értelmévé válik, eközben háttérbe szorítja a társas, szociális és családi kapcsolatokat. Ez pedig nyilvánvalóan az érzelmi kiüresedéshez, illetve akár összeroppanáshoz is vezethet, ha az érintett nem kap idejében segítséget.

Ma, amikor a közép- és felsővezetők 70-80 százaléka heti 60 órát dolgozik, fontos megkülönböztetni a kitartó munkát a munkamániától. A fő különbség talán abban áll, hogy a mániás egyáltalán nem élvezi a tevékenysége gyümölcsét, sőt, inkább folytonos rossz érzésekkel küzd, ráadásul a szabad idejét sem tudja örömszerző tevékenységekre fordítani.

Eleinte még csak azt tapasztalhatja a környezete, hogy egyre több időt fordít a munkájára, kevesebb időt szánt viszont a barátaira, családjára. Később agresszívvé válik, ha akadályozzák a ténykedéseiben. A következő fázisban a fordított hatékonyság jelentkezik, vagyis bár egyre többet vállal, egyre kevesebb feladatát tudja megfelelően elvégezni. Végül eljut arra a szinte, amikor úgy érzi, teljesen kimerült, eljutott energiái határáig, számtalan fizikai tünetet észlel magán. Sajnos, a legtöbben már csak ilyenkor fordulnak orvoshoz, és elsősorban a fizikai tüneteik miatt.